Az úgy volt, hogy régebben imádtam. De lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Nem kerestem különösebben a horror király műveit, de időről időre beleakadtam valamelyikbe. Így került a polcomra a Ragyogás (1986), a Tortúra (1987) és a Halálos árnyék (1993) is. És az is előfordulhat, hogy még a Rakéta regényújságban is olvastam Kingtől, de erre tényleg nem esküszöm meg.
Hogy mi izgatott belőlük a leginkább? Miért olvastam felváltva mondjuk Örkénnyel, Temesivel, Kunderával vagy Marquezzel? Hát mi más, mint a rémség. Amitől annyira tudtam félni, hogy felnőttként is gyakran kislámpa égett a szobámban az elalváshoz. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a bánatért.
Talán azért, mert egy kicsit félni is jó
meg sokszor sokkal megnyugtatóbb az ilyesmitől félni, mint elmerülni a saját fantáziánkban. Mert az alkalmasint eszelősebb is tud lenni (arról nem beszélve, hogy milyen rohadtul valóságos is közben), mint például a Ragyogás. Pedig, ha valamin lehet félni, akkor azért a Ragyogás toplistás a témában.
Pár bekezdés óta már húzom az időt, hogy rátérjek a lényegre, jelenlegi írásom okára, a karácsonyra kapott King könyvre. Családom elég jól tudja, hogy bizonyos tekintetben megszállottan ragaszkodom a skandináv krimi irodalomhoz, hogy nekem Jo Nesbo a norvég király és nem V. Harold, már bocsánat, épp ezért rendre krimiket kapok tőlük. Most meg az Aki kapja, marja (2015) című Stephen King regényt. Amin persze egy csöppet elcsodálkoztam, de elég hamar kiderült, ők azért utánanéztek, beleolvastak, ez kérem szépen, krimi. (A világért sem tették volna ki magukat annak a kellemetlenségnek, hogy napokon keresztül ecsetelem nekik a horror és a krimi műfaji különbségeit.)
A folytatást erre a linkre kattintva olvashatod
