Dogossy Kati vagyok
Amikor nagyon régen, valamikor a múlt században, érettségi után, jelentkeztem a Közgazdasági Egyetemre, egyetlen perc alatt kiderült, hogy tévedés. A mai Corvinus egyetem hatalmas súlyos tölgyfa ajtajának kilincse vállam magasságáig ért. Beléptem a terembe, még be se csuktam magam mögött az ajtót, valaki a teremben azt kérdezte, hogy mennyi a köbgyök kettő. Azzal a lendülettel, ahogy a terembe léptem, sarkon fordultam, és behúztam magam mögött az ajtót. -Na mi volt?- kérdezte otthon apám. Semmi, válaszoltam, be se mentem. Akkor dolgoznod kell, mondta, s egy hét múlva már az ő munkahelyén találtam magam. A cég műszereket gyártott, ezekhez az alkatrészeket nekem kellett megrendelni, amelyeket a tizedesjel után írt öt-nyolc számmal lehetett azonosítani. Ha csak egy számot is elrontottam, leállt a termelés. Inkább kurva leszek, mondtam apámnak, úgy a második ott töltött hónap után. Vagy újságíró, tettem hozzá. Akkoriban hírből sem ismertük a netet, csak nyomtatott újság volt, abból is kevés, s azokhoz szinte lehetetlennek tűnt bekerülni. Hadd próbálja meg a gyerek, állt ki mellettem anyám. Ok – így apám. Akkor jöttem rá először, hogy, ha az ember valamit nagyon akar, eléri. Kell hozzá egy kis kitartás.
Úgy lettem a Népszava külső munkatársa,
hogy meló után beültem a szerkesztőség belpolitikai rovatának szobájába, és ültem ott órákon át. Mivel mindig kéznél voltam kaptam kisebb nagyobb feladatokat. Amikor az első ezerötszáz karakteres információm D.K aláírással megjelent, minden sarkon vettem egy Népszavát. Nem tudtam betelni azzal, hogy ott vagyok. Ezt ma már nehéz megérteni. De egykor elég sokáig tartott eljutni odáig, hogy egy cikk alá az ember teljes nevét kiírják.
Ezt először az Új Tükör
című kulturális hetilapban sikerült elérnem. A lapszám ma is megvan, pedig eltelt azóta vagy harminc év. Azt a lapot akkor csupa Kossuth díjas író szerkesztette. Lehetett tőlük tanulni. Idő is volt rá, nem kellett naponta 3 cikket megírni, csak hetente egyet. De azt rendesen, úgyhogy tanultam. Talán elég jól, hiszen riportjaim minden évben megjelentek irodalmi antológiákban, később saját, önálló kötetben is. Fülünk mögött azonban egyre erősebben fütyült a rendszerváltás előszele. A régi lapok egymás után megszűntek.
1989-et írtunk
A rendszerváltás a Képes7 című folyóirat belpolitikai rovatvezetői székében talált. Ahogy mondani szokták történelmi idők voltak. De ezt akkor még nem tudtuk, csak éreztük, hogy mozog a föld. Fiam imádott történelemtanárához, Pokorni Zoltánhoz (későbbi Fidesz alapító, ma polgármester) mentem el interjút csinálni arról, hogy most mi lesz. Fogalmam sincs, válaszolta. Aztán a Képes7 is megszűnt. Egy rövid kitérő után, melyben fitnesz klubot nyitottunk két kolléganőmmel, csengett este a telefon. Nem a mobil, akkor még nem volt, hanem a vonalas. Miskolczi Miklós vagyok, mondta a hang. Egy női lapot indítok, van kedve ebben részt venni? A lap 1992. április 7-én jelent meg, a sajtótörténet legképtelenebb címével.
Ez volt a Kiskegyed,
melyből egy év múlva több, mint 600 ezer példány kelt el minden héten. Így aztán kinyílt előttünk minden ajtó. Csinálhattunk riportot Orbán Viktor családjáról, interjút Göncz Árpáddal és Horn Gyulával. Segíthettünk sok emberen… Összeszedtünk adósságra pénzt, elintéztük, hogy tartozás miatt ne kapcsoljanak ki közműveket, leállítottunk kilakoltatást, szerveztünk szívbeteg kislánynak rendszeres szállítást, vak hármas ikreknek hollandiai szemműtéteket. Magam sem emlékszem sok riportalanyomra ma már… Néhányukat azonban sohasem fogom elfelejteni. Monát, aki első címlapunkon még pólyás volt, és aki ma Londonban keresett művész, képeit sok ezer fontért vásárolják meg a galériák. Az asszonyt, akinek a még meg sem született gyermekét Amerikába segítettünk örökbe adni. S csak később jutott eszünkbe, hogy ez bűncselekmény. Azt sem fogom elfelejteni, hogy lecsukattam magam azért, hogy írhassak egy igazi börtönriportot… Szinte mindenkit szóra bírtunk, aki érdekes volt. A Whiskystől Stadlerig, Michelle Wildtól Kovács Kovi Istvánig. 2000 hajnalán azonban ennek is vége lett. Mostantól maga már ne rohangáljon többet, mostantól magának le kell ülnie szerkeszteni, mondta főszerkesztőm, Miskolczi Miklós. Nem akartam leülni. Utálok ülni. Riporter voltam, azt a munkát szerettem.
Ezért átigazoltam az éppen akkor induló Hölgyvilág című hetilaphoz. Voltam annak főmunkatársa, rovatvezetője, felelős szerkesztője, de az íráson kívül minden posztot utáltam. Mert én írni szerettem. Írni szeretek.
Ezt teszem ma is. Immár négy éve a Ridikül Magazinnál
Ha valaki megkérdezné, hogy mit tartok életem legnagyobb sikerének, azt válaszolnám: azt, hogy egy jegyzetfüzettel és egy golyóstollal, később egy laptoppal, csak írásból egy életen át sikerült megélnem. Azt, hogy mindent írtam, újságot, könyvet, blogot, online lapokat. De önéletrajzot egyet sem. Nem volt rá szükség. Ez az első.
Hogy tetszik?
Szabó Bea vagyok
Nem írok klasszikus CV-t. Csak kulcsszavakat, esetleg dátumokat. Meg néhány érzelmi motívumot. A legkevésbé sem szabályos önéletrajz ez, jól tudom. De sok minden kiderül belőle, igazi jelentősége pedig csak annak van, hogy mindezt átélhettem.
A Staféta azért fontos, mert az volt a legelső állomás. Ahova titkárnőnek kerülhettem be, 18 éves voltam. Írógépen dolgozni ugyan nem nagyon tudtam, ez viszont senkit nem érdekelt. Vagy hát egy kicsit talán igen, de innen üzenem: 35 év alatt sem sikerült megtanulnom rendesen, vakon gépelni. Írni viszont írhattam. És tanulhattam. Az életről, a barátságról, a szerkesztőségi létezésről. Arról, amit újságírásnak hívunk. Nagyszerű, tehetséges, főnökeim, szerkesztőim, barátaim voltak. Illik most felsorolni őket. Frank Iván, Cseri Pista, Sz.Kis János. A névsorból ketten már nincsenek köztünk. A staféta (a szó szoros értelmében) azért is fontos, mert tőlük kaptam. (1986-1987)
Kurir reggel és este
Tulajdonképpen az igazi kezdet, az Alfa és az Omega. Az első naponta kétszer megjelenő bulvárlap voltunk a rendszerváltás idején. a magyar sajtótörténet kihagyhatatlan eleme, büszke vagyok rá, hogy részese lehettem. Bár sokszor kétvállra fektetett a tempó, az őrület, az ügyeletek, és hogy három éven keresztül szinte a szerkesztőségben éltem, de amit itt tanultam az egész további pályámat meghatározta. Ekkor jártam és tudósítottam például a lapot a háború után ébredező Kuvaitból. Egyébként belpolos voltam, azaz a belpolitikai rovat munkatársa. (1990-1993)
Friderikusz Plusz magazin és Friderikusz Show
A lap igazi örümünnep volt. Kéthetente jelentünk meg, felváltva a televíziós műsorral. Az ottani tartalmakat gyúrtuk, az ottani szereplőket interjúvoltuk, kísértük. Így jártam egy óbudai kiskocsmában II.Erzsébet és Fülöp herceg angol hasonmásaival, beszélgettem a ravaszkás és zseniális Tony Curtisszel, írtam jó értelemben vett őrült felfedezésekről… De arra szegődtünk el, hogy addig csinálunk lapot, amíg nyereséges. Talán másfél évig tudtuk kihúzni. Boldog, játékos, kreatív időszak volt Frank Iván, Fábri Sándor, Boros Lajos és Pogány Csaba szárnyai alatt. (1993-1995) A show műsor szerkesztői posztjára – emlékeim szerint 600-an jelentkeztünk. Háromlépcsős válogatáson estünk át, ilyet azóta sem tapasztaltam egyetlen magyar munkahelyen sem. Huszonvalahányan maradtunk bent, gyakornokok lehettünk Fridinél. Ha televíziós maradtam volna, olyan ugródeszka lett volna, mint a Kurir. De írni akartam, írni… (1996)
Magazinos, női lapos lét
Tina Magazin, Nők Lapja Évszakok, Magyar Hírlap hétvégi magazin, Dr. Úr közérzeti magazin, Hölgyvilág, Sine Morbo, Reader’s Digest. Törvényszerűen jutottam ezekhez az új állomásokhoz (csak a legfontosabbakat soroltam fel). Rövidebb, hosszabb időt töltöttem valamennyinél, minden műfajban írtam, szerkesztettem, rovatokat gondoztam, nem létezett megoldhatatlan téma. A magazinos újságírás, lapkészítés minden állomását megtanultam, gyakoroltam (1997-napjainkig). Felnőttem.
Új időszámítás
Nem emlékszem, melyik volt az első webes lap, ahol dolgozni kezdtem. De arra igen, hogy a divany.hu vezetőszerkesztőjeként ott voltam az alakulásnál. Arra is, hogy egy programajánló oldal állandó cikkírója voltam, hogy saját blogot (mertmegerdemled.blog.hu) írtam másik két barátnőmmel az Indexre, aztán következett öt hosszú szerkesztői év a hirado.hu bulvár rovatánál és kettő a kulturális rovatnál. (2011-2018)
A Ridikül Magazin
Néhány évtizeddel ezelőtt úgy gondoltam, 50 évesen, vénen már biztos főszerkesztő az ember egy lapnál. 49 voltam, amikor megkaphattam a lehetőséget a havonta megjelenő magazin tulajdonosától. 2021 nyarán már a negyedik évfordulót ünnepeltük. A lap klasszikus értékrendű, időtálló tartalmat kínál gondolkodó, önmagukra igényes nőknek. Két nagyfiam mellett, a lap a harmadik ‘gyerek’ a családunkban.(2017 nyarától)
A print szerkesztése mellett, két éven keresztül egy másik csapattal, a ridikul.hu online felületét is gondoztuk. (2018-2020)
2021 őszétől a travelo.hu utazási oldal főszerkesztője vagyok.
Könyvszerkesztés
Erre is vágytam nagyon. Azóta tudom, hogy néha nem kellene kimondani a kívánságokat, mert a végén még meg is kapom őket… Már pedig a könyvszerkesztés, írás nem kis feladat. Ha nagyon össze akarnám hasonlítani az újságírás műfajaival, olyan mint a riport. Minden addigi műfaji elemet magas szinten kell tudnod, hogy jó legyen az a riport. A könyvszerkesztés előfeltételének gondolom a hosszú évekig tartó szerkesztői munkát. Szóval a könyv: szerkesztettem és írtam Béres Alexandra fitneszvilágbajnok Súlykontroll program című (2007) könyvét, az Így beszéltek ti! című (2005) könyvben szakmai kérdésekre kerestem a válaszokat, gyűjtöttem csokorba a rádiós, televíziós megszólalási hibákat, írtam riportkönyvet egy azóta elhunyt Lorenzo nevű fiúról (2002), aki egyike volt az első valóságshow társaságának, szerkesztettem a Stephen I. Harmath: Chicagói krónikás című könyvét (2003), Kondor Katalin Névjegy – válogatás című (2004) könyvét. Fülöp Norbert: Tanulj meg kutyául! című, gazdiknak íródott szakkönyve is a kezem alatt formálódott. Legutóbbi munkám pedig a Ridikül Magazin kiadásában megjelent Segal Viktor és Sándor Tamás: Sajtfogások című (2018) könyvének szerkesztése volt.
Saját könyvem még várat magára, bár ennek megírására éppen ezt az évet szemeltem ki. Jövőre kiderül, mi lett belőle…
Hát ennyi lenne nagy vonalakban 35 elröppent év.
Dogossy Kati vagyok
Amikor nagyon régen, valamikor a múlt században, érettségi után, jelentkeztem a Közgazdasági Egyetemre, egyetlen perc alatt kiderült, hogy tévedés. A mai Corvinus egyetem hatalmas súlyos tölgyfa ajtajának kilincse vállam magasságáig ért. Beléptem a terembe, még be se csuktam magam mögött az ajtót, valaki a teremben azt kérdezte, hogy mennyi a köbgyök kettő. Azzal a lendülettel, ahogy a terembe léptem, sarkon fordultam, és behúztam magam mögött az ajtót. -Na mi volt?- kérdezte otthon apám. Semmi, válaszoltam, be se mentem. Akkor dolgoznod kell, mondta, s egy hét múlva már az ő munkahelyén találtam magam. A cég műszereket gyártott, ezekhez az alkatrészeket nekem kellett megrendelni, amelyeket a tizedesjel után írt öt-nyolc számmal lehetett azonosítani. Ha csak egy számot is elrontottam, leállt a termelés. Inkább kurva leszek, mondtam apámnak, úgy a második ott töltött hónap után. Vagy újságíró, tettem hozzá. Akkoriban hírből sem ismertük a netet, csak nyomtatott újság volt, abból is kevés, s azokhoz szinte lehetetlennek tűnt bekerülni. Hadd próbálja meg a gyerek, állt ki mellettem anyám. Ok – így apám. Akkor jöttem rá először, hogy, ha az ember valamit nagyon akar, eléri. Kell hozzá egy kis kitartás.
Úgy lettem a Népszava külső munkatársa,
hogy meló után beültem a szerkesztőség belpolitikai rovatának szobájába, és ültem ott órákon át. Mivel mindig kéznél voltam kaptam kisebb nagyobb feladatokat. Amikor az első ezerötszáz karakteres információm D.K aláírással megjelent, minden sarkon vettem egy Népszavát. Nem tudtam betelni azzal, hogy ott vagyok. Ezt ma már nehéz megérteni. De egykor elég sokáig tartott eljutni odáig, hogy egy cikk alá az ember teljes nevét kiírják.
Ezt először az Új Tükör
című kulturális hetilapban sikerült elérnem. A lapszám ma is megvan, pedig eltelt azóta vagy harminc év. Azt a lapot akkor csupa Kossuth díjas író szerkesztette. Lehetett tőlük tanulni. Idő is volt rá, nem kellett naponta 3 cikket megírni, csak hetente egyet. De azt rendesen, úgyhogy tanultam. Talán elég jól, hiszen riportjaim minden évben megjelentek irodalmi antológiákban, később saját, önálló kötetben is. Fülünk mögött azonban egyre erősebben fütyült a rendszerváltás előszele. A régi lapok egymás után megszűntek.
1989-et írtunk
A rendszerváltás a Képes7 című folyóirat belpolitikai rovatvezetői székében talált. Ahogy mondani szokták történelmi idők voltak. De ezt akkor még nem tudtuk, csak éreztük, hogy mozog a föld. Fiam imádott történelemtanárához, Pokorni Zoltánhoz (későbbi Fidesz alapító, ma polgármester) mentem el interjút csinálni arról, hogy most mi lesz. Fogalmam sincs, válaszolta. Aztán a Képes7 is megszűnt. Egy rövid kitérő után, melyben fitnesz klubot nyitottunk két kolléganőmmel, csengett este a telefon. Nem a mobil, akkor még nem volt, hanem a vonalas. Miskolczi Miklós vagyok, mondta a hang. Egy női lapot indítok, van kedve ebben részt venni? A lap 1992. április 7-én jelent meg, a sajtótörténet legképtelenebb címével.
Ez volt a Kiskegyed,
melyből egy év múlva több, mint 600 ezer példány kelt el minden héten. Így aztán kinyílt előttünk minden ajtó. Csinálhattunk riportot Orbán Viktor családjáról, interjút Göncz Árpáddal és Horn Gyulával. Segíthettünk sok emberen… Összeszedtünk adósságra pénzt, elintéztük, hogy tartozás miatt ne kapcsoljanak ki közműveket, leállítottunk kilakoltatást, szerveztünk szívbeteg kislánynak rendszeres szállítást, vak hármas ikreknek hollandiai szemműtéteket. Magam sem emlékszem sok riportalanyomra ma már… Néhányukat azonban sohasem fogom elfelejteni. Monát, aki első címlapunkon még pólyás volt, és aki ma Londonban keresett művész, képeit sok ezer fontért vásárolják meg a galériák. Az asszonyt, akinek a még meg sem született gyermekét Amerikába segítettünk örökbe adni. S csak később jutott eszünkbe, hogy ez bűncselekmény. Azt sem fogom elfelejteni, hogy lecsukattam magam azért, hogy írhassak egy igazi börtönriportot… Szinte mindenkit szóra bírtunk, aki érdekes volt. A Whiskystől Stadlerig, Michelle Wildtól Kovács Kovi Istvánig. 2000 hajnalán azonban ennek is vége lett. Mostantól maga már ne rohangáljon többet, mostantól magának le kell ülnie szerkeszteni, mondta főszerkesztőm, Miskolczi Miklós. Nem akartam leülni. Utálok ülni. Riporter voltam, azt a munkát szerettem.
Ezért átigazoltam az éppen akkor induló Hölgyvilág című hetilaphoz. Voltam annak főmunkatársa, rovatvezetője, felelős szerkesztője, de az íráson kívül minden posztot utáltam. Mert én írni szerettem. Írni szeretek.
Ezt teszem ma is. Immár négy éve a Ridikül Magazinnál
Ha valaki megkérdezné, hogy mit tartok életem legnagyobb sikerének, azt válaszolnám: azt, hogy egy jegyzetfüzettel és egy golyóstollal, később egy laptoppal, csak írásból egy életen át sikerült megélnem. Azt, hogy mindent írtam, újságot, könyvet, blogot, online lapokat. De önéletrajzot egyet sem. Nem volt rá szükség. Ez az első.
Hogy tetszik?
Szabó Bea vagyok
Nem írok klasszikus CV-t. Csak kulcsszavakat, esetleg dátumokat. Meg néhány érzelmi motívumot. A legkevésbé sem szabályos önéletrajz ez, jól tudom. De sok minden kiderül belőle, igazi jelentősége pedig csak annak van, hogy mindezt átélhettem.
A Staféta azért fontos, mert az volt a legelső állomás. Ahova titkárnőnek kerülhettem be, 18 éves voltam. Írógépen dolgozni ugyan nem nagyon tudtam, ez viszont senkit nem érdekelt. Vagy hát egy kicsit talán igen, de innen üzenem: 35 év alatt sem sikerült megtanulnom rendesen, vakon gépelni. Írni viszont írhattam. És tanulhattam. Az életről, a barátságról, a szerkesztőségi létezésről. Arról, amit újságírásnak hívunk. Nagyszerű, tehetséges, főnökeim, szerkesztőim, barátaim voltak. Illik most felsorolni őket. Frank Iván, Cseri Pista, Sz.Kis János. A névsorból ketten már nincsenek köztünk. A staféta (a szó szoros értelmében) azért is fontos, mert tőlük kaptam. (1986-1987)
Kurir reggel és este
Tulajdonképpen az igazi kezdet, az Alfa és az Omega. Az első naponta kétszer megjelenő bulvárlap voltunk a rendszerváltás idején. a magyar sajtótörténet kihagyhatatlan eleme, büszke vagyok rá, hogy részese lehettem. Bár sokszor kétvállra fektetett a tempó, az őrület, az ügyeletek, és hogy három éven keresztül szinte a szerkesztőségben éltem, de amit itt tanultam az egész további pályámat meghatározta. Ekkor jártam és tudósítottam például a lapot a háború után ébredező Kuvaitból. Egyébként belpolos voltam, azaz a belpolitikai rovat munkatársa. (1990-1993)
Friderikusz Plusz magazin és Friderikusz Show
A lap igazi örümünnep volt. Kéthetente jelentünk meg, felváltva a televíziós műsorral. Az ottani tartalmakat gyúrtuk, az ottani szereplőket interjúvoltuk, kísértük. Így jártam egy óbudai kiskocsmában II.Erzsébet és Fülöp herceg angol hasonmásaival, beszélgettem a ravaszkás és zseniális Tony Curtisszel, írtam jó értelemben vett őrült felfedezésekről… De arra szegődtünk el, hogy addig csinálunk lapot, amíg nyereséges. Talán másfél évig tudtuk kihúzni. Boldog, játékos, kreatív időszak volt Frank Iván, Fábri Sándor, Boros Lajos és Pogány Csaba szárnyai alatt. (1993-1995) A show műsor szerkesztői posztjára – emlékeim szerint 600-an jelentkeztünk. Háromlépcsős válogatáson estünk át, ilyet azóta sem tapasztaltam egyetlen magyar munkahelyen sem. Huszonvalahányan maradtunk bent, gyakornokok lehettünk Fridinél. Ha televíziós maradtam volna, olyan ugródeszka lett volna, mint a Kurir. De írni akartam, írni… (1996)
Magazinos, női lapos lét
Tina Magazin, Nők Lapja Évszakok, Magyar Hírlap hétvégi magazin, Dr. Úr közérzeti magazin, Hölgyvilág, Sine Morbo, Reader’s Digest. Törvényszerűen jutottam ezekhez az új állomásokhoz (csak a legfontosabbakat soroltam fel). Rövidebb, hosszabb időt töltöttem valamennyinél, minden műfajban írtam, szerkesztettem, rovatokat gondoztam, nem létezett megoldhatatlan téma. A magazinos újságírás, lapkészítés minden állomását megtanultam, gyakoroltam (1997-napjainkig). Felnőttem.
Új időszámítás
Nem emlékszem, melyik volt az első webes lap, ahol dolgozni kezdtem. De arra igen, hogy a divany.hu vezetőszerkesztőjeként ott voltam az alakulásnál. Arra is, hogy egy programajánló oldal állandó cikkírója voltam, hogy saját blogot (mertmegerdemled.blog.hu) írtam másik két barátnőmmel az Indexre, aztán következett öt hosszú szerkesztői év a hirado.hu bulvár rovatánál és kettő a kulturális rovatnál. (2011-2018)
A Ridikül Magazin
Néhány évtizeddel ezelőtt úgy gondoltam, 50 évesen, vénen már biztos főszerkesztő az ember egy lapnál. 49 voltam, amikor megkaphattam a lehetőséget a havonta megjelenő magazin tulajdonosától. 2021 nyarán már a negyedik évfordulót ünnepeltük. A lap klasszikus értékrendű, időtálló tartalmat kínál gondolkodó, önmagukra igényes nőknek. Két nagyfiam mellett, a lap a harmadik ‘gyerek’ a családunkban.(2017 nyarától)
A print szerkesztése mellett, két éven keresztül egy másik csapattal, a ridikul.hu online felületét is gondoztuk. (2018-2020)
2021 őszétől a travelo.hu utazási oldal főszerkesztője vagyok.
Könyvszerkesztés
Erre is vágytam nagyon. Azóta tudom, hogy néha nem kellene kimondani a kívánságokat, mert a végén még meg is kapom őket… Már pedig a könyvszerkesztés, írás nem kis feladat. Ha nagyon össze akarnám hasonlítani az újságírás műfajaival, olyan mint a riport. Minden addigi műfaji elemet magas szinten kell tudnod, hogy jó legyen az a riport. A könyvszerkesztés előfeltételének gondolom a hosszú évekig tartó szerkesztői munkát. Szóval a könyv: szerkesztettem és írtam Béres Alexandra fitneszvilágbajnok Súlykontroll program című (2007) könyvét, az Így beszéltek ti! című (2005) könyvben szakmai kérdésekre kerestem a válaszokat, gyűjtöttem csokorba a rádiós, televíziós megszólalási hibákat, írtam riportkönyvet egy azóta elhunyt Lorenzo nevű fiúról (2002), aki egyike volt az első valóságshow társaságának, szerkesztettem a Stephen I. Harmath: Chicagói krónikás című könyvét (2003), Kondor Katalin Névjegy – válogatás című (2004) könyvét. Fülöp Norbert: Tanulj meg kutyául! című, gazdiknak íródott szakkönyve is a kezem alatt formálódott. Legutóbbi munkám pedig a Ridikül Magazin kiadásában megjelent Segal Viktor és Sándor Tamás: Sajtfogások című (2018) könyvének szerkesztése volt.
Saját könyvem még várat magára, bár ennek megírására éppen ezt az évet szemeltem ki (2021). Jövőre kiderül, mi lett belőle…
Hát ennyi lenne nagy vonalakban 35 elröppent év.