Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús történeteit éjszakánként újraálmodhattam. Aztán egy éjjel, egy nyugtalan, teliholdas éjjelen megfogadtam: nekem semmi más dolgom nem lesz az életemben, minthogy boldog legyek. Sokáig, túlontúl sokáig vártam rá.
Az én történetem
a Máriák története. Anyámat, nagyanyámat, sőt dédnagyanyámat is így hívták. Nem gondolkodtam azon soha, hogy szép ez a név vagy sem, viseltem, ahogy ők tették. Én voltam a ‘Kismarcsi’, a legkisebb a sorban. Messze laktunk a falutól, tanyán. Egyedül, csupán nők. A mi családunkban a férfiaknak valahogy nem volt szerencséje az élettel. Korán haltak meg, keveset hagyva hátra. Néhány történetet, karcos üvegnegatívokat elmosódott alakokkal.
Anyai nagyanyám volt a titkok tudója,
ahogy apám emlegette némi iróniával, a nagy-nagy történetbeszélő. Hogy meséket mondott-e az alsókonyhán, az ebéd utáni pihegő csendben, vagy a valóságot, sosem tudtam meg. Látom, ahogy ülök a lócán, azon a keservesen kemény lócán, lóbálom a lábamat és csak hallgatom nagyanyámat. Arra is jól emlékszem, amikor először említette azt a bizonyos kalendáriumot. Azt, amiben a családunk története pihent.
Hát erről a könyvről
gondolkodtam sokat a szénapadláson, gombaszedés közben az erdőn vagy aratáskor a mezőn. Nem voltak barátaim, néha a faluból valami rokonféle néni látogatott meg minket egy nálam idősebb lánnyal. Ágnesnek hívták, a nevére jól emlékszem, az arcára már alig. Ágnessel nem lehetett semmit sem kezdeni, pedig én úgy meséltem volna neki magamról, az álmaimról. De valahogy mellette mindig csak hallgattam. Ő is ezt tette. Nem is tudta meg soha, hogy én milyen boldog voltam akkor, mert nekem a világ úgy volt mámorítóan teljes, ahogy éltünk. Varázsos történetekkel, hosszú forró nyarakkal….. az írást erre a linkre kattintva olvashatod tovább.