Kedves marketinges kollégánk arra kért minket – talán még novemberben -, a blogban mindenképpen írjunk arról, miért is hoztuk létre ezt az íróiskolát. Szóval, hogy mi a VIK célja? – ismételgettem magamban, mintha ez segítene, mert hirtelen csak elcsépelt frázisok jutottak az eszembe. Olyasmik, hogy kevesen írnak jól, hogy ennek a pályának nagyjából befellegzett, meg hogy ebben az óriási hangzavarban, amit a net tett lehetővé, mindenki úgy kiabál ahogy csak akar, olyan stílusban (ha egyáltalán stílusnak hívhatjuk), amelyek alapvető és ordító hiányosságokat mutatnak. Aztán rögtön ez után az jutott az eszembe, hogy pont ezért mégiscsak szükség lenne végre a szóra.
A jó szóra
Arra, amely stiláris szépsége, értéke mellett ad, biztat, segít, mesél. Életekről, sorsokról, érzelmekről, utakról, útkeresésekről. Egyszerű emberi kérdésekről. Ezek talán nem frázisok, tettem hozzá már majdnem hangosan, azért sem, mert ha jól belegondolok, az utóbbi években nekem leginkább ezek a hangok, ezek a szavak hiányoznak. A nyomtatott sajtóból, az online-ból.
Persze emellett hiányzik még egy csomó más minden
Hiányoznak műfajok, hiányzik, hogy végre valaki azt mondja, írj már egy riportot, tudod olyat, amikor kocsiba vágjátok magatokat egy fotóssal, elgurultok az ország egyik távoli szegletébe, és ott megkeresitek a témát. Ami ugye – minden szerkesztő szerint – az utcán hever. Hiányzik, hogy valaki megkérdezze, ugyan mit is akarsz kifejezni azzal a mondattal, hogy….? Végiggondoltad egyáltalán? Minek ez a bekezdés ide? És nincs jobb címötleted? És hiányzik, hogy erre nagy duzzogva, majdhogynem vérig sértődve mégis és újra nekiálljak egy írásnak, püföljem, csiszoljam, húzzam, átírjam a szöveget. Szenvedjek vele, eltegyem, aludjak rá egy napot, aztán újra kezdjem. Szóval ez mind hiányzik.
Amikor Katival először dumáltunk arról,
hogy kéne már egy jó iskola, aminek nevet is adtunk gyorsan, ahol annyi mindent taníthatnánk másoknak (sajnos korban már ott tartunk) egy csomó régi emléket kellett (volna) kordában tartani – persze nem sikerült, becsúsztunk a nosztalgiázásba. Régi szerkesztőségekről, jó érzékű, művelt, nagy szakmai tudással rendelkező kollégákról beszéltünk, csapatokról, ahol jó volt lenni, ahova megtiszteltetés volt bekerülni. És amikor már épp bepárásodott a szemünk saját magunk, a pályán megtett útjának emlékétől, szinte egyszerre mondtuk ki: csapat. Ez kell nekünk, egy csapat, amelynek tagjai ugyanazt akarják, mint mi. Írni. Írni és írni.
Ezzel a mondattal le is zárnám a marketing célú írást, hiszen a legfontosabbat már megtudtátok a VIK-ről. Majdnem minden hasznos és haszontalan dolgot elmondtam magunkról.
Hallgatóink, akik már egyre többen vannak, talán érzik azt, mit is jelent VIK-tagnak lenni. (Erről egyszer majd megkérdezzük őket is) 🙂
Talán még valami idekívánkozik.
Egy kívánság
Azt szeretnénk a legjobban, ha valaki befejezve az általa választott kurzusunkat, azt érezné, hogy tulajdonképpen nem szeretne innen továbbrepülni. És nem azért, mert kevesellné a tananyagot. Sokkal inkább azért, mert abban a támogató, segítő közegben, amit VIK-nek hívunk, végre megtalálta a helyét. És az írásai helyét is, hiszen itt nálunk a publikálás idővel minden hallgató kötelessége, terhe és lehetősége is.
S hogy mi van még hátra? Az hogy írjatok. Mert:
