Ha van hónap, amelyet az ember a legkevésbé vár, az a január.
Túl az ünnepeken, az ajándékok ki- és lecserélésén, a nagy evéseken, a fényeken, együttléteken. Ugyan mi is jöhet még, aminek örülhetünk, amit várhatunk? No, igen, vízkereszt. Az a furcsa szomorúság, amikor leszedjük a karácsonyfát, elpakoljuk a díszeket, és tanácstalanul ülünk a nappaliban, hogy vajon mi is volt a fa helyén. Mert hogy ott bizony most üresség van. Persze elmúlik mindez, s ha ügyesek vagyunk, és nem feledkezünk el heteken keresztül arról, hogy kihúzzuk szegény lehullott tűlevelűt a kuka mellé, sokáig nem is kell néznünk a lecsupaszított valóságot.
De akkor is az van,
hogy együtt maradunk a végtelen hosszúnak tűnő januárral, a rengeteg szürke, fénytelen nappal. Hát mit is mondhatnék, pocsék egy hónap. Mondjuk, ha elég hideg lenne, korcsolyánkkal újra hasíthatnánk a befagyott Velencei-tavon, az lenne ám csak szép! Termoszból töltenénk a forró teát, párája a szemünk előtt áthatolhatatlan köddé válna, csak szürcsölnénk, révülten, kipirult arccal, fagyos ujjainkkal átölelve a fémpoharat.
Hát igen. Ilyen is rég volt.
Annak is pont 35 éve, hogy embermagasságú hófalakon verekedtük át magunkat a városban, napokra megállt az élet a masszív hóesés és a hideg miatt. Vizsgaidőszak volt, vagy négy napig nem indult a híres Napfény expressz Szegedre, amikor meg végre kihirdették az indulást, egy csütörtöki napon, el is bizonytalanodtunk, vajon fel kell-e szállni rá.
Bizonyos más intő jelek (minimális felkészülés a magyar nyelvi kollokviumra) is azt sugallták, mégis jobb lenne maradni.
Végül mentem,
igaz, nyolc órán át fagyoskodtunk a büfékocsiban, de a hangulat felejthetetlenre sikeredett, a lélekmelegítőket idővel már kérni sem kellett, a különböző tanszékek hallgatói egységfrontba tömörültek. Hogy mindenkinek sikerült-e aznap a vizsgája, nem tudom, csak gyanítom így néhány évtized távlatából.
Január, február, itt a nyár, skandálom, egy frászt, teszem hozzá rögtön, hol van az még. Persze lehet még gyönyörű tavaszunk, amelyhez, ugye, a januáron át vezet az út.
Mit van mit tenni, legyünk hát túl tettetett jókedvvel ezen a hónapon, különben pedig jó kis telünk is lehet, olyan igazi, szép, melyet csak ez a hónap adhat. A többi meg majd jön utána, szépen, sorban, ahogyan kell…
(Megjelent a Ridikül Magazin 2022. januári számában)