“Andrea ekkor értette meg, hogy mindent elveszített. Nem csupán arról volt szó, hogy az új élet, amit választott, fárasztó és állandó szereplésre kényszeríti, de hazug is. Önmagát csapta be, olyan értékeket választva, amelyek csak pillanatnyi kielégülést tartogatnak. Végignézett magán, és csak azt látta, mintha egy vállfa lenne a többmilliós cuccok alatt. De hol vagyok ebben én? – kérdezte hangtalanul.”
Érdekes problémáik vannak egyeseknek – gondolta Adaora és letette a könyvet az előtte lévő asztalkára. Az asztalka felemelkedett a levegőbe, átlebegett a szobán, majd halkan leszállt a padlóra. Adaora csalódott volt. Azt hitte, hogy sikerült egy jó történetet találnia. Nyomtatott könyv formájában. Mostanság, hogy mindent digitalizálnak, nehéz hozzájutni az ilyen kiadásokhoz. Az utolsó papíralapú példányt lassan már több mint 200 éve adták ki. Azóta a régi könyvek ritkaság számba mentek és igazi antikvitássá váltak. Adaora szerette a könyveket, még a szüleitől örökölte ezt a szenvedélyt. Az irodalmi alkotások pozitív irányba terelték szinte halhatatlan lelkét, de a benne egyre erősödő tomboló vágy utat talált a felszínre. Olyan veszélyes sóvárgás volt ez, amely jobb, ha a sötétben marad. Adaora -mielőtt leterítette volna sötétség – szentül hitte, hogy antik könyvekkel fog foglalkozni. Az ilyen emlékektől a bűntudat mardosta, mert eljátszotta az örökségét. Azt a könyvtárnyi könyvet! Azóta könyveit elnyelte a végtelen Univerzum, bárhol lehetnek.
Szerette volna elterelni a gondolatait, de a rágódás senkin nem segít. Nézte a kilátást, amely valóban pazar látványt nyújtott a kör alakú teraszról. Az ezüstösen csillogó tenger és a hullámok moraja elterelte sötétlő gondolatait. Adaorának nem volt saját teste, az valahol egy raktár mélyén pihent, és már alig emlékezett a saját vonásaira. Ez a mefisztói alku egyik honoráriuma. Ahogy ott állt a teraszon, mely a tenger fölé nyúlt, és alatta sziklák álmodták évmilliós álmukat, szerette volna, ha ez a nap a maga csendjével így maradhatna. Nézné a tengert és nosztalgiázna, de az ő fajtájának nem ez az élet jutott. Holnap mélytengeri merülés lesz, aquanautaként. Idegen bolygó, idegen tengerében.
Adaora is tengerként gondol rá, pedig az egész bolygó egy óriási óceán. Az Alexiroe harmadik bolygóként helyezkedik el a naprendszerében. Ahol most Adaora jelenlegi otthona állt, az a bolygó egyetlen kontinense. A Földön szigetként kategorizálták volna, amely nem sokkal nagyobb, mint Új-Zéland. A Kontinens körül csupán az ezüstös óceán lüktetett.
Még az a szerencse, hogy szeretem a vizet, gondolta, miközben a holnapi küldetésének tárgyát szemlélte. Remélte, hogy holnap nem fogja bekapni valami ismeretlen víziszörnyeteg. Az óriási fizikai és lelki megterhelésre nem is gondol, szinte már rutinként csinálja. Attól a tudattól, hogy a hidrosztatikus nyomás összenyomja a levegőt a tüdejében és ezt ruha nélkül is le kell játszania, kirázza hideg. Alexiroe óceánja szinte teljesen felfedezetlen.
Az élővilágát és az élettani hatását tekintve is. A Kontinensen ezért van Adaoraán kívül csak egy tudós csapat. Lelketlen egy formáció, de nem igazán haragszik rájuk.
Teszik, amit tenniük kell, ő is teszi azt, amihez ért. Megkapja a fizetségét és az évei lepörögnek pár évtizedet. Az O&M Ltd. jelszava: “Kötelesség és hatékonyság”. Ehhez hozzátartozik némi fanatikus vallási vetület is. Adaora már tudta, hogy ez az egész egy csillogó csapda, amelybe a legsérülékenyebb időszakában belekényszerítették.
A legutolsó károsodása egy olyan új világban történt, ahol a levegő minőségét vizsgálták velük. Az alanyokkal. A segítőkkel. Összesen tizenöten voltak, valamelyiküket ismerte személyesen az eligazításokról, a vizsgálatokról vagy rosszabb esetben a rehabilitációs központból, ahova gyógyulni viszik őket. Az O&M Ltd. valamennyire vigyáz a befektetéseire. Beszélgetett velük. Sztorizgattak. Úgy viselkedtek, mintha egy csillagközi hajókiránduláson lettek volna. Amikor beléptek a Bellerophon légterébe, alig éreztek belőle valamit. Viccelődtek is ezen, hogy ez a szupertestek szerencséje, és valaki még el is sütött egy ősi űrhajós viccet, amin Adaora kifejezetten jót derült. A vicc sima kérdezz- felelek alapon működött. A kérdés: hogy hívják az asztronauta rágcsálót? A válasz rá az, hogy “űrge”.
A lehető legszánalmasabb vicc, de ez volt az egyetlen pillanat, amely jó emlékeket idézett fel benne, mert ami utána jött, az a véres valóság volt maga. A landolás után sorban kiszálltak. A protokoll szerint szkafanderben. A Bellerophon egyetlen napja, egy vörös törpe, lemenőben volt a horizonton. Kísértetiesen vörösre festette a sötéten csillogó sziklákat, amelyek élesen ragyogtak a lassan eltűnő vörös nap fényében. Egy Silas nevű férfi vette le elsőnek a sisakját és szippantott egy nagyot az idegen világ levegőjéből. Kifejezetten egy vidám fickó volt, folyamatosan mosolygott és ugratta a társait. Adaora is hallgatott rá. Ez volt a feladata. Csak hatékonyan.
Az ottani levegő sűrűbbnek ígérkezett a földinél. Adaora furcsa fémes ízt érzett, de más eltérést akkor még nem tapasztalt. Egészen addig, amíg nem mutatkoztak az első jelek és azok után minden egyes levegővételért meg kellett küzdenie. Társai közül – köztük a vidám fickóval – sokan elkezdtek panaszkodni, hogy valami marja a torkukat, majd erős köhögésbe kezdtek. Adaora is érezte, de még nem erősen. Mondta a többieknek, hogy visszasétál a komphoz, hogy további utasítást kérjen. Nem tetszett neki ez az egész. El sem ért a kabining, mikor térdre esett. Régóta nem érzett ilyen fájdalmat. Olyan volt mintha valaki belerúgott volna. Szörnyű, hörgő hangokat hallott a háta mögül, ezért a szédülést – amitől egyre nehezebben fókuszált – legyőzve, megfordult. Csapatának nagy része a földön feküdt, vért köpve. Görcsbe rándult testük folyamatosan járta az elmúlás előtti haláltáncát. Azok a kevesek, akik még lábon voltak, futni próbáltak a kabin felé. Adaora nem tudott segíteni, a saját életéért küzdött. Hiába érte el kabint harmadmagával és indította el a vészhelyzeti protokollt.
A méreg- akkor még azt hitte, hogy az – már szervezetében volt és villámgyorsan eljuttatta abba a stádiumba, hogy belefulladjon a saját vérébe. Az akkori Adaora haldoklott, tökéletes testében és tökéletesnek hitt életének utolsó másodperceiben. Arra még emlékezett, hogy az űrkabin emelkedni kezdett a beálló éjszakában. Ott a padlón, némán, levegőért könyörögve értette meg, hogy mennyire pótolhatók.
Legközelebb a Rehabon ébredt, két hónap altatás után. Kiderült, a teste károsodott, de nem visszafordíthatatlanul – közölte vele az egészségügyi manager. Felsorolta, hogy új tüdőt és légcsövet kapott, egy kicsit felturbózták az immunrendszerét, és nagyon köszönik a közreműködést. Ennél a pontnál legszívesebben megragadta volna, hogy mint a száraz gallyat, kettétörje a nyakát. Nem érte volna meg, de eljátszott a gondolattal. Fizetségképpen kapott valamennyi mínuszt az éveiből és egy kis gyémántport az előző tüdejéből. A Bellerophon gyémánt bolygó. Gyémánt por teríti be az egész légteret, az északi féltekéjén gyémánt eső esik. Ez volt az anomália, és Adaorának világossá vált, direkt küldték őket oda. Az emberi szervezet – az eredeti – másodperceket se bírna azon a világon. Így viszont kaptak egy egész gyémánt bolygót. Egy tüdő kicserélése csak grátisz. Eldöntötte, hogy soha nem fogja elfelejteni azokat az embereket, akik ott maradtak. Látta maga előtt a szanaszét heverő testeket, mintha egy óriás durcás gyerek nemszeretem játékai lettek volna. Azóta is ott vannak. Gyémántpor fedheti be őket. Egy különleges installáció a kapzsiságról az örökkévalóságnak.
A mostani Adaora tudja már, hogy miért zavarták meg Andrea gondolatai. A felismerés még kiábrándítóbb így, hogy sokban hasonlítanak egymásra. Csapdában vannak, amelybe saját maguk sétáltak. Az aranykalitka ajtaja bezárult és messze dobták a kulcsot. Talán a szívük mélyén tetszik nekik ez az életforma. Ha így van, ez nagyon félelmetes, keseredett el Adaora és a kihűlt kávéját a mosogatóba öntötte. Végül ő is eladta magát, az örök életért a szép ígéretekért, mialatt folyamatosan kicselezi a halált. Egy új kor homunculusa, akit az új világrend szívtelen techalkimistái alkottak. A lelkét megtarthatta, de néhanapján kétségei támadnak felőle. Ő is egy ruhafogas. Szép és egészséges, megnyerő és kedves. Elvileg egy élő PR-és marketing cikk. A csuklóján ott van a cég logója, így, ha meghívást kap valamilyen rendezvényre – egyes emberek beteges késztetést éreznek erre – mindenki tudja, hogy kihez tartozik.
Adaora valóban tökéletes. Még nem tudja, hogy igazán mire képes, vagy hogy hova fejlődött, és hova fog eljutni. A jelen pillanatban a múlt emlékei között kutat, és a régi bűnöknek hosszú az árnyéka. Feloldozni csak önmagát tudja, de annak még nincs itt az ideje. Próbál koncentrálni a könyvre, mely egy letűnt kor hősnőjének történetét mondja el, és akiben saját magára ismer. Olvas, de hirtelen felkapja a fejét és újra a végtelen óceánra emeli a tekintetét. Mintha mozgást látott volna az ezüst szürke vízben…de elhessegeti a gondolatot. Adaora elmerül a történetben, ahogy holnap is merülni fog az ismeretlen világ idegen vizében.
