Barczai elvtárs igazi elvtárs volt, semmiképpen nem úr.
Tömzsi testén kopasz fej ült, lógó toka nézett a szürke öltönyére. Próbált nyílt tekintettel tárgyalni, de nem sikerült neki. A savószín szeme alatt terpeszkedő széles orrát állandóan szívogatta. A gépírónő így jellemezte: olyan, mint egy meztelen csiga. Valóban erre a nyálkás állatra emlékeztetett. Időnként megkérdezte a kolléganők véleményét egy-egy filmről vagy újságcikkről, aztán a sajátjaként adta elő. Ezzel együtt hol az egyik, hol a másik munkatárs háta mögött jegyezte meg: elzavarom ezt a nőt.
Egyszer éppen akkor toppant be az irodába, amikor egy kolléganő ezt mondta: Barczai elvtárs hamarosan nyugdíjba megy. Vörösödő fejjel válaszolta: az még nem biztos. Még nem kértem a nyugdíjazásomat.
Hiúságánál és gőgjénél csak a nyelvhelyességi és a helyesírási hiányosságai voltak nagyobbak. A gépírónő nem győzte javítani az írásaiban az osztja, választja helyett írt ossza, válassza igealakokat.
Humorérzéke nem volt, de időzített szellemességei azért akadtak. Ilyenek például: nem veszem le a kabátom, mert nincs az ingemnek hátulja.
Olyankor nevettünk.
Nem a szövegen, hanem az elvtárson, de ezt nem vette észre. Ha a gépírónő öt percig nem volt a helyén, torokköszörülés után fölmagasodó hangon kiáltotta: -Helga, Helga!
A hangsúlyt és a hanglejtést parodizáltuk, ha épp nem volt jelen.
A nyugdíjas búcsúztatásán össze-összekacsintva néztük a tűzijátékot a tortáján. A távozása után meg-megemlegettük, élvezettel utánozva a gesztusait.
Egyszer a gépírónő megszólalt: -Nem szép dolog a döglött oroszlánt rugdosni. Nocsak – gondoltam – nem régen még meztelen csiga volt…