Január, te fénytelen, te!

Ha van hónap, amelyet az ember a legkevésbé vár, az a január. 

Túl az ünnepeken, az ajándékok ki- és lecserélésén, a nagy evéseken, a fényeken, együttléteken. Ugyan mi is jöhet még, aminek örülhetünk, amit várhatunk? No, igen, vízkereszt. Az a furcsa szomorúság, amikor leszedjük a karácsonyfát, elpakoljuk a díszeket, és tanácstalanul ülünk a nappaliban, hogy vajon mi is volt a fa helyén. Mert hogy ott bizony most üresség van. Persze elmúlik mindez, s ha ügyesek vagyunk, és nem feledkezünk el heteken keresztül arról, hogy kihúzzuk szegény lehullott tűlevelűt a kuka mellé, sokáig nem is kell néznünk a lecsupaszított valóságot. 

De akkor is az van,

hogy együtt maradunk a végtelen hosszúnak tűnő januárral, a rengeteg szürke, fénytelen nappal. Hát mit is mondhatnék, pocsék egy hónap. Mondjuk, ha elég hideg lenne, korcsolyánkkal újra hasíthatnánk a befagyott Velencei-tavon, az lenne ám csak szép! Termoszból töltenénk a forró teát, párája a szemünk előtt áthatolhatatlan köddé válna, csak szürcsölnénk, révülten, kipirult arccal, fagyos ujjainkkal átölelve a fémpoharat.

Hát igen. Ilyen is rég volt. 

Annak is pont 35 éve, hogy embermagasságú hófalakon verekedtük át magunkat a városban, napokra megállt az élet a masszív hóesés és a hideg miatt. Vizsgaidőszak volt, vagy négy napig nem indult a híres Napfény expressz Szegedre, amikor meg végre kihirdették az indulást, egy csütörtöki napon, el is bizonytalanodtunk, vajon fel kell-e szállni rá.

Bizonyos más intő jelek (minimális felkészülés a magyar nyelvi kollokviumra) is azt sugallták, mégis jobb lenne maradni.

Végül mentem,

igaz, nyolc órán át fagyoskodtunk a büfékocsiban, de a hangulat felejthetetlenre sikeredett, a lélekmelegítőket idővel már kérni sem kellett, a különböző tanszékek hallgatói egységfrontba tömörültek. Hogy mindenkinek sikerült-e aznap a vizsgája, nem tudom, csak gyanítom így néhány évtized távlatából. 

Január, február, itt a nyár, skandálom, egy frászt, teszem hozzá rögtön, hol van az még. Persze lehet még gyönyörű tavaszunk, amelyhez, ugye, a januáron át vezet az út. 

Mit van mit tenni, legyünk hát túl tettetett jókedvvel ezen a hónapon, különben pedig jó kis telünk is lehet, olyan igazi, szép, melyet csak ez a hónap adhat. A többi meg majd jön utána, szépen, sorban, ahogyan kell…

(Megjelent a Ridikül Magazin 2022. januári számában)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Akad még itt olvasnivaló

Régebbi posztjaink

Miért is hoztuk létre a VIK-et?

Kedves marketinges kollégánk arra kért minket – talán még novemberben -, a blogban mindenképpen írjunk arról, miért is hoztuk létre ezt az íróiskolát. Szóval, hogy mi

Futás

Újrahangolva

Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész. Csak

Mit számol, doktor úr?

November 12-én reggel indultak el a fájások. Adrienn 28 hetes terhes volt akkor. A professzor úr azt mondta neki azonnal menjenek be a Klinikára. Délelőtt a

hatvanas évek

Azok a jó kis hatvanas évek!

Egy már megjelent könyv eredeti, kiadónak küldött szinopszisa. Nem a szokásos, de eredményes, hiszen a kiadó ráharapott. Már csak meg kellett írni. Kinek szól? Az ötvenes

Recept bőrkötésben

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús történeteit

Stephen King, a borzasztó

Az úgy volt, hogy régebben imádtam. De lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Nem kerestem különösebben a horror király műveit, de időről időre beleakadtam valamelyikbe.

Hol legyen a gyertyagyújtás?

A karácsony talán a legszebb ünnepünk. Én legalábbis összes ünnepeink közül a legjobban szeretem. Akkor is, ha a nagytakarítástól az ajándékvásárláson át az ünnepi menü elkészítésig,

Azt, aki élni akar, könnyű meggyógyítani

Dr. Valló Ágnes évekig belgyógyászként, kórházi orvosként, és háziorvosként dolgozott. 1993-ban nyitotta meg belgyógyászati-pszichoszomatikus magánrendelését. Azt mondja, hogy nem hisz „egyetlen, üdvözítő” pszichoterápiás vagy természetgyógyászati módszerben,