Amikor nagyon régen, valamikor a múlt században, érettségi után, a szüleim nyomásának engedve jelentkeztem a Közgazdasági Egyetemre, egyetlen perc alatt kiderült, hogy tévedés. A mai Corvinus, akkor Marx Károlyról elnevezett egyetem hatalmas súlyos tölgyfa ajtajának kilincse vállam magasságáig ért. Beléptem a terembe, kezem még ott lógott rajta. Még be se csuktam magam mögött az ajtót, valaki a teremben, egy hosszú asztal mögött, azt kérdezte, hogy mennyi a köbgyök kettő. Azzal a lendülettel, ahogy a terembe léptem, sarkon fordultam, és behúztam magam mögött az ajtót.
Na mi volt?
Kérdezte otthon apám. Semmi, válaszoltam, be se mentem. Akkor dolgoznod kell, mondta, s egy hét múlva már az ő munkahelyén találtam magam, mint anyaggazdálkodó. A cég műszereket gyártott, melyekhez az alkatrészeket nekem kellett megrendelni, miután gépkönyvekből összesítettem a diódákat, tranzisztorokat, s egyéb miniatűr micsodákat, melyeket a tizedes jel után írt öt-nyolc számmal lehetett azonosítani. Ha csak egy számot is elrontottam, leállt a termelés. Inkább kurva leszek, mondtam apámnak, úgy a második ott töltött hónap után. Vagy újságíró, tettem hozzá. Aha, válaszolta az öreg, mert soha nem bízott bennem igazán. Akkoriban hírből sem ismertük a netet, csak nyomtatott újság volt, abból is kevés, s azokhoz szinte lehetetlennek tűnt bekerülni. Hadd próbálja meg a gyerek, állt ki mellettem anyám. Ok – így apám, de csak munka után. Akkor jöttem rá először, hogy, ha az ember valamit nagyon akar, eléri. Kell hozzá egy kis kitartás.
Úgy lettem a Népszava külső munkatársa,
hogy meló után beültem a szerkesztőség belpolitikai rovatának szobájába, és ültem ott órákon át. Mivel mindig kéznél voltam kaptam kisebb nagyobb feladatokat. Amikor az első ezerötszáz karakteres információm D.K aláírással megjelent, minden sarkon vettem egy Népszavát. Nem tudtam betelni azzal, hogy ott vagyok. Ezt ma már nehéz megérteni. De egykor elég sokáig tartott eljutni odáig, hogy egy cikk alá az ember teljes nevét kiírják.
Ezt először az Új Tükör
című kulturális hetilapban sikerült elérnem. A lapszám ma is megvan, pedig eltelt azóta vagy harminc év. Azt a lapot akkor csupa Kossuth díjas író szerkesztette. Lehetett tőlük tanulni. Idő is volt rá, nem kellett naponta 3 cikket megírni, csak hetente egyet. De azt rendesen, úgyhogy tanultam. Talán elég jól, hiszen riportjaim minden évben megjelentek irodalmi antológiákban, később saját, önálló kötetben is. Fülünk mögött azonban egyre erősebben fütyült a rendszerváltás előszele. A régi lapok egymás után megszűntek.
1989-et írtunk
A rendszerváltás a Képes 7 című folyóirat belpolitikai rovatvezetői székében talált. Ahogy mondani szokták történelmi idők voltak. De ezt akkor még nem tudtuk, csak éreztük, hogy mozog a föld. Fiam imádott történelemtanárához, Pokorni Zoltánhoz (későbbi Fidesz alapító, ma polgármester) mentem el interjút csinálni arról, hogy most mi lesz. Fogalmam sincs, válaszolta. Aztán a Képes 7 is megszűnt. Egy rövid kitérő után, melyben fitnesz klubot nyitottunk két kolléganőmmel, csengett este a telefon. Nem a mobil, akkor még nem volt, hanem a vonalas. Miskolczi Miklós vagyok, mondta a hang. Egy női lapot indítok, van kedve ebben részt venni? A lap 1992. április 7-én jelent meg, a sajtótörténet legképtelenebb címével.
Ez volt a Kiskegyed,
melyből egy év múlva több, mint 600 ezer példány kelt el minden héten. Így aztán kinyílt előttünk minden ajtó. Csinálhattunk riportot Orbán Viktor családjáról, interjút Göncz Árpáddal és Horn Gyulával. Segíthettünk sok emberen… Összeszedtünk adósságra pénzt, elintéztük, hogy tartozás miatt ne kapcsoljanak ki közműveket, leállítottunk kilakoltatást, szerveztünk szívbeteg kislánynak rendszeres szállítást, vak hármas ikreknek hollandiai szemműtéteket. Magam sem emlékszem sok riportalanyomra ma már… Néhányukat azonban sohasem fogom elfelejteni. Monát, aki első címlapunkon még pólyás volt, és aki ma Londonban keresett művész, képeit sok ezer fontért vásárolják meg a galériák. Az asszonyt, akinek a még meg sem született gyermekét Amerikába segítettünk örökbe adni. S csak később jutott eszünkbe, hogy ez bűncselekmény. Azt sem fogom elfelejteni, hogy lecsukattam magam azért, hogy írhassak egy igazi börtönriportot… Szinte mindenkit szóra bírtunk, aki érdekes volt. A Whiskystől Stadlerig, Michelle Wildtól Kovács Kovi Istvánig. 2000 hajnalán azonban ennek is vége lett. Mostantól maga már ne rohangáljon többet, mostantól magának le kell ülnie szerkeszteni, mondta főszerkesztőm, Miskolczi Miklós. Nem akartam leülni. Utálok ülni. Riporter voltam, azt a munkát szerettem.
Ezért átigazoltam az éppen akkor induló Hölgyvilág
című hetilaphoz. Voltam annak főmunkatársa, rovatvezetője, felelős szerkesztője, de az íráson kívül minden posztot utáltam. Mert én írni szerettem. Írni szeretek.
Ezt teszem ma is. Immár négy éve a Ridikül Magazinnál
Ha valaki megkérdezné, hogy mit tartok életem legnagyobb sikerének, azt válaszolnám: azt, hogy egy jegyzetfüzettel és egy golyóstollal, később egy laptoppal, csak írásból egy életen át sikerült megélnem. Azt, hogy mindent írtam, újságot, könyvet, blogot, online lapokat. De önéletrajzot egyet sem. Nem volt rá szükség. Ez az első.
Hogy tetszik?